Ilyen csapatkarácsonya valószínűleg még senkinek nem volt, mint nekünk december 27-én.

Még a nyáron kapott tőlünk Bubenko Gyuri bácsi egy varázssípot, amiért nyáron az erdejében táborozhattunk, hogy bármikor fújja meg, ha szűksége van ránk.

Eljött az ideje a segítségnyújtásnak a mi nem kis örömünkre. A feladatunk ugyanis az volt, hogy megtisztítsuk az erdőt a gallyaktól, ágaktól óriási tüzeket rakva.

Fél kilenckor a buszmegállón várt már minket az Avia, és munkás nadrágokban, kesztyűkben, régi kabátokban felszálltunk a hátsó részébe 20-an. Amikor a táj kezdett „vadregényes” lenni, vidáman dülöngéltünk egymás ölébe a buckás úton.

A fagyos fák már-már azt az érzést keltették bennünk, mintha havas lenne a táj. Pista bá furcsa mondata, hogy a maringotkánál leszünk, sokunk számára érthetetlen volt, de aztán megláttunk a mobil munkáslakot és a már 2 kupacba összehordott gallyakat.

Azonnal neki álltunk mi is, és kis idő múlva már 6-7 újabb kupac domborodott a tisztáson. Mindenki azt hitte, hogy fázni fogunk a -7, -8 fokos hidegben, de nem így lett, mert lassan annyira melegünk lett, hogy pulóverben is izzadtunk, és a fagyos föld kezdett sárossá válni a bakancsaink alatt.

Aztán harsant Zsuzsa néni hangja: EBÉD! És a kupacok parazsait a munkások felügyeletére hagyva, hagytuk magunkat az orrunknál fogva vezetni, de lehet, hogy inkább a hasunknál fogvaJ! Az alufóliás kolbászos, krumplis, párolt hagymás, kecsupos ebéd hihetetlenül finom volt! Még arra is lett erőnk, hogy két csapatra oszolva egy hihetetlenül jó téli számháborút játszunk, aminek az volt az érdekessége, hogy ha a számlapos homlokunkat a fának nyomtuk, hogy ki ne lőjön az ellenfél, akkor a nyakunkba hullott az összes zúzmara a fákról.

Visszafelé az Aviaban még jobb hangulat uralkodott, mint reggel hála a: „senki nem találja a helyét, mert Süti máshová ült”-nek!