Szombat reggel 7 óra magasságában még egy-két csipával szemünkben a szepsi vonatállomáson izgatottan próbáltuk összeszámolni, hány vonatjegyet is kell megvennünk a kalauz bácsitól egyenesen Udvarnokiba. Az eredmény 17 lett. Pár perc vonatozás után arra lettünk figyelmesek, hogy már le is kell szállnunk. Izibe lekászálódtunk a csomagjainkkal hátunkon, és lassan bandukoltunk a kultúrház felé.

Amíg Zsuzsa nénire és Ádámra vártunk, új barátra tettünk szert Gergő személyében (galamb). Az egyik játékba őt is bevontuk, mint titkos karmestert. Én mondom, tehetséges kétszárnyú galamb ez a Geri! Miután kitártuk kapuit és bejárati ajtaját a teremnek, sipp-supp, azon kaptuk magunkat, hogy az otthonról anyukánk által becsomagolt reggelit majszoljuk nagy serényen. A zászlófelvonáskor kiderült, hogy ez a hétvége milyen feladatok elé állít majd bennünket. Valódi, talpraesett, ügyes, okos, gyors Vukokká kell válnunk a hétvége során, hogy Karak büszke legyen majd ránk, az új erdőlakókra. De még mielőtt belevágtunk volna a leves közepébe, elkészítettük a „Vuk kártyánkat“, hogy ha netalán elkószálnánk az erdőben, igazolni tudjuk majd esetlegesen, akár egy érdeklődő nyuszi pajtásnak is, hogy kik is vagyunk mi valójában. Ezt követően, mi Vukok, kiszaladtunk az udvarra, ahol vicces versenyt futottunk egymással és az idővel. Ebben segítségünkre volt számos fehér és sárga lufi, sok színes szívószál, 4,5l víz és négy derék öreg róka. Miután elég edzettek lettünk visszamentünk odúnkba dalolászni egy keveset, ugyanis az sem hátrány nálunk erdőlakóknál, ha meg tudjuk szólaltatni gyönyörű hangunkat. Hipp-hopp azon kaptuk magunkat, hogy üres a bendőnk, így miután orvosoltuk ezt a problémát le is pihentünk egy picikét. Szerencsére Király Dani időben figyelmeztetett minket, hogy már lejárt a punnyadásra szánt időnk, így elindultunk leküzdeni a további elénk felállított akadályokat. Két kis Vuk csoportra lettünk felosztva. Az egyeskék mentek ki először a terepre, ahol a fa lombjai között csúszkáltak egy kötél segítségével (köszönjük Matyi (o: ), a ketteskék addig joghurtos kupakelkapó szerkezetet gyártottak. Persze az idő lejártával kicserélkőztek a csapatok. Miután ezt is kiválóan magunk mögött tudhattuk ismét kivonultunk, most már egy nagy Vuk csapatként a játszótérre, ahol felmértük milyen eséllyel tudnánk háborút vívni Simabőrűvel, a hírhedt vadásszal baj esetén. Nem kell mondanom, hogy nagyon tehetséges harcosok voltunk! Innen már csak az esőkabátjainkért rohantunk vissza róka léptekkel, majd szimatolásba kezdtünk. Az volt a feladatunk, hogy megtaláljunk a faluban 4 öreg rókát, és teljesítsük a feladatokat náluk. Hát ez egy-kettőre meg is volt, és kicsit vizes esőkabátokban, de minden őrs sikeresen visszaért az odúba, ahol sárga őzikékkel, kék sünikkel, piros nyuszikkal és lila tehenekkel is volt szerencsénk megismerkedni. Szanyi Tomi pedig felelevenítette számunkra, hogy milyen egyszerű is valójában megkötni többek között az egyszerű kettőst is. A vacsorát mind nagy örömmel fogadtuk a hasikánkba, de nem volt idő lazítani, el kellett készíteni a tábortűzi jeleneteket, ahol Imi, Ádám, Tomi, Bence és Kati kedvenc meséit elevenítettük meg a „pódiumon“. Nem is kell mondanom, hogy estére kicsit elfáradtunk, de a java még mindig hátra volt. Zsuzsa néni a tábortűz után arra biztatott minket, hogy legyünk bátrak, hisz egy Vukot semmi sem ijesztheti meg. Kimentünk kézen fogva, libasorban az erdő szélére, ahol már csak a csillagok világítottak nekünk. Onnan, aki úgy döntött közülünk teljesen egyedül sétálhatott végig kábé 200 métert egy erdei utacskán. Az út végén a bátor Vukokat Tomi és Kati fogadta. Innen már tényleg szinte lehunyt szemekkel bandukoltunk haza, ahol se perc alatt mindenki a meleg hálózsákjában találta magát.

Másnap reggel mise után, egy kis játékkal búcsúztunk el egymástól. De tudtuk, hogy ez a búcsú nem örökre szól, hisz a kártya ott lapul mindnyájunk jobb zsebében még talán most is, ha anyukánk ki nem mosta már a nadrágunkkal együtt.