Cserkészcsaládok Ipolynyéken

1991. július 29-én tehettem cserkész-őrsvezetői fogadalmat, ennek immáron kerek 20 esztendeje. Milyen szép is volt, mikor tegnapelőtt, napra pontosan húsz éve, ama számomra oly jeles nap után megérkeztünk az I. sz. Családos Altáborba. Örömmel tölt el, hogy családommal együtt részese lehetek ennek az élménynek.

Mert azt le lehet ugyan írni, hogy az ide érkező autók jól meg voltak tömve „létfontosságú kellékekkel”, azt is le tudom jegyezni, hogy az ipolynyéki alapiskola egyetlen tantermébe miként tud kerek két (!) család becuccolni, és az is leírható, hogyan lehet(ne) elaltatni a megadott időre az ipolynyéki suliban hálózsákozó gyerkőcöket... Amit azonban mi, cserkészszülők érzünk, azt nem lehet (csak úgy) leírni, ezért erre kísérletet sem teszek. A számokról... igen, a számokról azonban írni kell, mert ebben az altáborban talán ezek is beszélhetnek helyettünk. A fent említett napon 18 család gördült be a fejedelem területére. 32 felnőtt 27 gyerekkel, ami az elmúlt 20 esztendő nem kis teljesítményének számít. A gyerkőcök jelentős része már kiscserkész, illetve túl van néhány tanyázáson/táborozáson is, tehát már apró léptekkel megindultak, azon a bizonyos úton. A felnőttek közül 27-en igazi veteránok J, akiket még az első őrsvezetőképzők gyúrtak cserkésszé, és akik azóta is egyenes gerinccel állnak helyt valahol a világban..., de elsősorban családjaikban. 

Egy szó mint száz, a cserkészetbe és a jövőbe vetett hitem töretlen. Rákóczi táborában szökken szárba az új vetés. Köszönet Vadmacsnak és a „Megtartó ölelés” megalkotójának, Simon Andrásnak.

Zalka Lóránt, bősi cserkész, ST, tanár, cserkészapuka
(a cikk megjelent a RakLap 7. számában)